Az RTL elhozta Magyarországra a televíziótörténet egyik legrégebben létező game show-ját, a legjobbkor: ilyen inflációban a Tippelj és vidd el! jólesőn simogatja a tárgyfüggőségünket.
Igyekszik ugyan a szakma időről időre valami újat kitalálni, de azért a tévéműsorokra is igaz, hogy nemigen van új a nap alatt: sok, a televízió hőskorában kitalált formátum egyszerűen nem képes kiöregedni. Ilyen műsor a The Price is Right (tükörfordításban: Az ár helyes) is, az amerikai CBS csatorna őskövülete, amely jelenlegi formájában 1972 óta létezik, de gyökerei még régebbre nyúlnak vissza: 1956-ban született, és több mint kilencezer leadott epizódjával az amerikai tévétörténet legrégebben futó game show-ja. Innen nézve némiképp meglepő, hogy Magyarországra eddig nem hozták el, de ez a helyzet most megváltozott, az RTL ugyanis megvette a formátum jogait, Tippelj és vidd el! címen a műsorára tűzte, így a mai naptól a hazai képernyők előtt is mehet az össznépi ártippelgetés. Az első adás alapján felemásak az érzéseink: egyrészt megérthető a sokévtizedes siker, másrészt viszont azért kevesebb sikoltozással jobb lenne az összélmény. És pláne jobb lenne, ha nem érezné az ember a hisztérikusra hangolt atmoszféra mögött a nagyon is valódi és tömeges hiányt.
A műsoron érezhető az oldschool eredet: nemcsak műsorvezető-házigazda van Istenes Bence személyében, de van egy afféle kikiáltó is, Jakab Csaba színész, aki a műsor gerincét adó tárgynyeremények méltatását végzi szenzációra hangolt orgánumával. Mi több, a ez nem lenne elég a klasszikus hangulathoz, még három hosztesz is akad, pontosabban egy hoszt és két hosztesz, egy snájdig fiatalember, és két csinos ifjú nő, akik feladata, hogy légies kézmozdulatokkal és sokat sejtető mosolyokkal megmutogassák a tárgyakat, így téve azokat valóban kézzelfoghatóvá, elképzelhetővé, reálisabbá. No meg így idézve fel a hazai tévéműsorok hajnalát is, azt az egyszerűbb, boldog kort, amikor a kislányok szerencsekerekes betűforgató lányok meg Brunner Márták akartak lenni felnőtt korukban, nem pedig OnlyFans-modellek.
A műsor nem pazarol túl sok időt sem a nagy múlt bevezetésére, sem a szabálymagyarázatra, minden nagyon pörgős, gyors, rövid és egyértelmű, a beköszönés után alig pár perccel már teljes testtel a játékban vagyunk. Istenesnek egy efféle műsor már ujjgyakorlat csupán, most is laza természetességgel fogja egybe a műsort, szerencsére ő maga nem vesz részt abban az általános őrjöngésben, amit a műsor készítői láthatólag a show alaphangjaként elképzeltek, és amire alaposan fel is készítették a stúdióban ülő potenciális játékosokat és kíséretüket, akik teszik is a dolgukat. Már a játékba kerülésért is őrjöngve kell jelentkezni, ha Istenes kiválasztja az illetőt, a minimum egy örömtánc, de ezt lehet variálni a stúdió körbefutásával is. Ha a történelmi múlt kevés lenne, a Tippelj és vidd el! akkor is esélyes lenne a rekorder státuszra: nincs még egy tévéműsor, amiben ennyi fejhangú visítást és ordítozást hallunk. Gyakorlatilag folyamatos a sikítozás, ordítozás, teljes testes drukkolás és a többi – értjük, persze, hogy egy game show-ban legyen felfokozott a hangulat, de talán érdemesebb lett volna a hisztériának még az innenső oldalán maradni, mert jelenlegi formájában kicsit ijesztő a hangvétel. A Beatles első sikerkoncertjeinek visongó-ájuldozó atmoszférája keveredik azokkal a nyomasztó felvételekkel, amelyek egy-egy erősebb Black Friday-akció kapcsán szoktak napvilágot látni plazmatévék és fast fashion ruhadarabok miatt egymást taposó vásárlókról.
Itt ugyan bunyó nincs – sőt, a játékostársak úgy ugranak egymás nyakába, mint egy alkoholban alaposan megáztatott céges karácsonyi rendezvényen a kollégák –, de az általános hisztériaszint olyan magas, hogy nem egy játékosnak a fizikai jóllétéért aggódtunk, az egyik versenyző már a tizenötödik adáspercben rekedtre drukkolt hanggal érkezett a színpadra. Egyfelől érthető a dolog: ki ne szeretne egy rakás menő, vadiúj cuccot hazavinni, amiért ráadásul – és ez nem triviális a mai kereskedelmi tévés gyakorlatban – még meg sem kellett aláznod magad, csak úgy megkapod, mintha karácsony lenne. Ráadásul a műsor úgy van kitalálva, hogy közel lehetetlen legyen üres kézzel távozni. Ezt pedig még nézni is jó buli, és át is érezzük, hisz láthatólag egy átlagember fogja munkában megfáradt hétét dögönyöztetni az épp megnyert masszázsfotelben – halleluja, végre egy főműsoridős kereskedelmi adós tévéműsor, amiben nem a rommá koptatott celebjeinket kell nézni.
A formátum is erős, nem véletlen, hogy ennyi ideje él, a játék egy ponton magával viszi a legszkeptikusabb nézőt is, hisz mindennapos játékunk ez, állunk a boltban, ránézünk a kasszaszalagra, fejben nagyjából összeadjuk, amit vettünk, megtippelgetjük menő sportkocsik árát az utcán, celebek semmi kis rongyainak árán hüledezünk… ’coz we are living in a material world, ugye. És azt is el tudjuk képzelni, hogy a nézőnek jól esik ilyen aprócska tündérmesei happy endeket látni, legyenek azok bármennyire huszonegyedik századiak és materialisták, jól esik hinni, hogy lám, kedves néha Fortuna, a legkevesebbet nyert játékos jut be a fináléba, az egyedülálló anyuka, akinek tán a legnagyobb szüksége van egy kis gondoskodásra a sorstól. Az más kérdés, hogy mindeközben az a diadal, amit ez a műsor árul, mennyire diadal valójában: hisz mégis csak a kommercializmust ünnepeljük itt, a pénzszórás és a tárgyfüggőség őrületét, az elvárást, hogy költs többet, vásárolj többet, birtokolj többet – azt, amivel épp a vesztünkbe rohanunk. A fogyasztási láz és a termékelhelyezés ül orgiát, az a fogyasztási láz, ami különböző becslések szerint különböző időpontokban, de minden jel szerint a romlásba fog dönteni minket, embereket.
És közben, persze, hiába vetjük vigyázó szemünket a keleti, meg a skandináv filozófiák felé, hiszen a minimalizmust meg az egyszerű életet hirdetni egy jóléti államból kissé visszás lenne ott, ahol milliók küzdenek azért, hogy egyáltalán a létminimum meglegyen. Ugyanez az oka annak is, hogy a bulihangulat meg a sivalkodás ellenére mégis van egy leküzdhetetlen, keserű utóíze a Tippelj és vidd el!-nek. Nem lehet ugyanis nem érezni a nyeremények után vágyakozó tekintetekben, az elcsukló hangokban a valódi hiányt, az „éhen halni sok, megélni kevés” kilátástalanságát, amiben annyian élnek ebben az országban, hogy az RTL is nyugodtan berendezkedhet egy ötven-hatvan évadnyi műsorfolyamra – játékos mindig lesz elég.
A Tippelj és vidd el! az RTL-en nézhető, hétköznap esténként 20 órai kezdettel.
