Pihentető élmény egy olyan sorozat, amelyben mindig minden álomszerűen ideálisan alakul, de hogy képesek vagyunk-e elhinni, az már más kérdés. Sorozatkritika az Egy nagydarab lány túlélési útmutatója című, halál cuki, de tökéletesen életszerűtlen sorozatról.
Hogy mit gondol a 38-as méret feletti nőkről a filmművészet, azt nemrégiben alaposan kiveséztük. Akik nem ásnák bele magukat a témába mélyebben, azok kedvéért röviden: vagy semmit, vagy bántó és ártalmas totális hülyeségeket. Jó ideig a feketékről is épp ilyen ártalmas és bántó hülyeségeket gondolt – döbbenet, hogy a sokszor oly bölcs filmesek bizonyos frontokon milyen tompák, nem? –, de a harmincöt feletti nők is Hollywood láthatatlanná tevő köpönyege alatt kuksoltak jó ideig.
Szerencsére a színes bőrűek láthatósága nagyságrendekkel jobb lett az utóbbi pár évben, a túlsúly-életkor-nők tengelyen pedig, úgy tűnik, épp most zajlik a szemléletváltás: ha nem is tömegesen, de elkezdtek érkezni a szenior-romkomok (gondoljunk például a Könyvklub-filmekre), csordogálnak az érett felnőttkorú nőkről szóló történetek, és mintha a túlsúlytabu is oldódna. Az idei Bridgerton-évadban kapunk egy kövér romantikus-erotikus kosztümös főhősnőt Penelope Featherington (Nicola Coughlan) személyében, és az idei nyár is hozott egy hasonló friss fuvallatot az Egy nagydarab lány túlélési útmutatója című Netflix-sorozattal, amelyben a főhős mozgóképi láthatatlanság frontján különösen előnytelen helyzetből indul:
Mavisnek a történet kezdetén megvan mindene: tehetségét stylistként egyre inkább elismerik, ráadásul csodás fotós pasijával, Jacque-kal dolgoznak együtt – hashtag powercouple, ugye –, akivel már hosszú évek óta együtt vannak, és az eljegyzés is ott van a levegőben, de van menő lakás és dögös cuccok is, no meg jófej barátok és önbizalom, még az áhított előrelépés a karrierjében is épp a küszöbön áll.
Csak éppen egy szép napon a menő lakásba hazaérve Jacque-ot ágyban találja egy másik nővel, ráadásul, hogy még nagyobb legyen a rúgás, egy modellel, aki épp úgy néz ki, mint Mavis maga, csak épp nagyjából feleannyi kiló és jó tizenöt évvel fiatalabb – micsoda visszataszító közhely. Hősünk össze is pakol, és azonnal elhagyja Jacque-ot, egy lényegesen kevésbé menő albérletbe cuccol, ahol egy egészen bizarr nő lakótársa lesz, és a karrierlépést is bukja az ex miatt. Szóval igazán teljeskörű a seggreülés – legalábbis első ránézésre. Hamar kiderül ugyanis, hogy Mavist nem a szinglilét kietlen pusztasága várja, hanem annak egy színes, szélesvásznú verziója, amelyben minden a kezére játszik.
Ilyen értelemben a sorozat címe ordas nagy átverés: ennek a nagydarab lánynak a világon semmilyen túlélési útmutató ismertetésére nincsen jogosultsága, neki ugyanis nem túlélnie kell, hanem csak élveznie azt a pihepuhára kibélelt, derűs, barátságos fészket, ami a világa. Hamar kap munkát, nem is akármilyet, a régi barátok úgy tartják meg Mavist, mint a legerősebb védőháló valaha, és újak is érkeznek melléjük. Az egyetlen érdemi színvonalcsökkenés a lakás, ahova költözik, de ott is van privát szféra, a lakótárs fura ugyan, de legalább csak a Marsról, és nem a Pokolból jött, az első lakbérbe besegít a legjobb barátnő Marley, sőt, a lakás alatti kisboltos amúgy is hajlik az ingyen adott árura és a flörtre. Apropó, flört: Mavis nem sokáig nyalogatja a szakításban szerzett sebeit, miért is tenné, amikor láthatólag mindenki őt akarja,
Mielőtt túlzottan belelovalnám magam, térjünk vissza a tárgyilagosság talajára: ezzel a sorozattal az a legnagyobb baj, ami a legjobb is benne, éspedig az elrugaszkodottsága. A Nagydarab lány… egy olyan tökéletes tündérmesei álom, amilyeneket tizenkét évesen a titkos naplóikba írnak le a kislányok, amelyekben a világ az ember lábai előtt hever, ahol nincs kudarc, ahol mindig minden összejön, ráadásul elsőre, ahol az univerzum minden egyes porszeme csak azért létezik, hogy a mi utunkat egyengesse, továbbá életünk összes fontos szereplője minden esetben a lehető leghelyesebben cselekszik – köztük mi magunk is.
Az összes valaha készült nyálas romkom, az összes Disney, minden lányregény és a teljes tündérmese-irodalom egybegyúrva sincs annyira idilli, mint amilyennek ez a sorozat leírja ezt a világot. Nem mondom, üdítő élmény és társadalom-lélektanilag is érdekes, hogy abból a valóságból, amelyben klímapánik, szorongások ezer arca, infláció, háborúk, online zaklatás és politikai agyrém uralja az életet, szóval ebből a kicsit sem idilli valóságból olyan meséket kreálunk magunknak, mint ez, ahol látszólag mindenki megivott egy örökre szóló adagot a Harry Potterből ismert Folyékony Szerencséből.
Jó érzés nézni, de a valóság kontrasztja szinte orrba rúg. A harmincnyolc éves nők (bár ez jó eséllyel nem korfüggő), ha hirtelen szinglik lesznek, jó eséllyel – és jogosan – napokig ordítva siratják a lábuk alól kirántott talajt, és az első sokk lecsengése után sem egy ennyire ölelő világba érkeznek. Nem tudják azonnal az önértéküket, nem duzzadnak az önbizalomtól minden egyes pillanatban, követnek el hibákat, és elszenvedik mások hibáit, a csodálatos férfiak meg vagy foglaltak, vagy valami ismeretlen helyen rejtőznek, a pártalálás pedig igazi pokol minden érintettnek.
Nehéz nem úgy érezni, hogy Michelle Buteau bevette a rózsaszín pirulát, amely fő hatóanyaga az időnként toxikusba hajló pozitivitás, vivőanyaga pedig a motivációs idézetek. Márpedig, ha Buteau bevette, bevesszük mindannyian, akik a sorozatot nézzük, mert itt ő a Nap, a Hold és az összes csillag is: az eddig főként romkomok komika-mellékszereplőjeként ismert Buteau a főszereplő, ő a sorozat ötletgazdája, vezető forgatókönyvírója és a sorozatot inspiráló könyv szerzője is. Mondhatni, komoly befolyása van a kész produktumra, így alighanem belőle jön ez a tündérmesei hangvétel. Értjük, persze, mert éppen most kellenek csak igazán a mesék, amelyek elhitetik: megadathat minden, nincs akadály, és a választott család fontosságáról sem lehet eleget beszélni. De Buteau – aki pedig sok fronton nagyon is éleslátó, megénekli például a világ azon alaptörvényét, amely a kövér nőket és az LMBTQ-embereket bajtársiasságra ítélte (fel is vonul pár queer ikon, mint Peppermint vagy Michelle Visage), vagy amely elrendelte a fekete férfiak és dundi nők közötti vonzalmat – a történet alakításakor kicsit túltolta a kedélyjavítót.
Ez pedig nemcsak hamiskássá teszi a hangvételt, de el is idegeníti a nézőt: elég hamar rájövünk, hogy itt mindig minden mindenkivel a lehető legjobban alakul, akkor meg minek izgulni bárkiért – miközben enélkül hogy vonódnánk be? Mavis úgy öltözik, mint egy divatikon, úgy képviseli magát, ahogy mások tíz év terápia után sem, és úgy beszél, mint aki lenyelt egy motivációsidézet-gyűjteményt, így hiába tűnik úgy első ránézésre, hogy a negyvenhez közelítő túlsúlyos nők az ő személyében végre kaptak egy sorozatkaraktert, akivel azonosulhatnak, aki példaképük lehet, erre valójában semmi esély, hiszen ha ezt a szintet kellene helyből megugrani önbizalomban, önszeretetben és sikerben, az akkora falat, hogy elmegy az ember kedve még a próbálkozástól is. Így tud az édes-kedves, szórakoztató limonádé ezzel a szuper szereposztással valahol hátul, a szirup harsogása mögött keserű utóízt hagyni maga után: jó buli, amíg tart, csak a józanodás kólint fejbe.
Az Egy nagydarab lány túlélési útmutatója (Survival of the Thickest) a Netflixen nézhető nyolc, alig félórás epizódban. 24.hu: 6/10
