A téma és a műfajválasztás között feszülő ellentét mindjárt az első színes képkockákon mellbevágja a gyanútlan olvasót. A valószínűtlenül élénkpiros vért vagy az eltorzult arccal üvöltő rajzfilmkatonákat látva majdnem elfelejtjük, hogy valós történetről van szó. A karikatúraszerű jelenet ugyanis nagyon is valós, emlékeztetnek a feliratok: a hágai bíróságon járunk, a boszniai háború alatt létrehozott koncentrációs táborok túlélői vallanak a véres kihallgatásokról, gyilkosságokról és szexuális bűncselekményekről. Ezt a fokú emberi kegyetlenséget eleve nehéz felfogni, hát még, ha színes illusztrációk formájában találkozunk vele.
A kérdést, hogy lehet-e képregényben minőségi tudósítást készíteni, a könyv előszavában ő maga is felteszi, bár csak azért, hogy rávághassa: „Úgy lehet csak igazán!” Sokatmondó, hogy az eredeti nyelven 2012-ben megjelent regény angol címe egyszerűen Journalism, azaz Újságírás. Sacco szerint a képregény nemcsak hogy megfelelő platform a haditudósításra, de egyenesen felszabadítja alkotóját az újságírás rögzült keretei alól. Az így születő művek éppen ezért egészen különleges dologra képesek: bensőséges, elmélyült élménnyé tudják tenni a riportolvasást.
A képregény kilépett a gyerekszobából, és nekiesett a történelemnek
Azt minimum Art Spiegelman óta tudjuk, hogy a képregény már nem (csak) gyerekműfaj, sőt, természetes közege lehet a nem fikciós, életrajzi témáknak is – legyen szó akár a modern történelem legtraumatikusabb eseményéről. 1986-os Maus című könyvében Spiegelman az auschwitzi haláltábort túlélő lengyel édesapjával felvett interjúkat veti papírra. A zsidókat egerekként, a náci németeket macskákként ábrázolja, miközben nemcsak magáról a holokausztról, hanem apjával való kapcsolatáról és saját elbeszélői szerepéről is megdöbbentő éleslátással mesél. A Maus a képregényírásnak és a holokausztirodalomnak is mérföldkövévé vált – az első és eddig egyetlen Pulitzer-díjas képregény. Spiegelmant azóta is a nem fikciós képregények nagy úttörőjeként tisztelik.
A riportok és haditudósítások terepe azonban Sacco előtt mondhatni képregénymentes volt: rajzos illusztrációk persze korábban is felbukkantak újságokban (a fotó megjelenése és elterjedése előtt ez igen népszerű megoldás volt), de az alapos oknyomozói háttérmunka, a hosszú terjedelem, valamint az a tény, hogy Sacco erre a műfajra építette fel a karrierjét, korábban mind példanélküli volt.
A képregény felnövéstörténetének fontos és vitatott pontja a magyarban egyáltalán nem érzékeltethető névleges megkülönböztetés. Angolul a műfaj eredeti megnevezése, a comics a korai képregények vicces stílusára utal, a nagyobb volumenű és irodalmi babérokra törő munkák megjelenésekor tehát sokan szükségesnek tartottak egy újabb terminust. Ez lett a graphic novel, azaz grafikus regény. Az új műfaji megjelöléssel aztán el is indult a vita, hogy szükséges-e ezzel a névleges különbségtétellel bizonygatni, hogy itt egy új, érettebb, intellektuálisabb képregénytípusról van szó. Ami Saccót illeti, ő köszöni szépen, jól megvan az eredeti megnevezéssel. „Utálom a graphic novel kifejezést” – írja a boszniai háborúról szóló könyve előszavában. Szerinte ugyanis pont a regény szó a megtévesztő, merthogy fikciós műfajra utal, így az ő tudósításainak besorolására nem alkalmas.
Nekem nincs bajom a comic megnevezéssel. Mostanában a nyakunkba varrták a graphic novel kifejezést, de, amit én csinálok, azt nem tekintem regénynek. A műfaj legfőbb előnye, hogy hozzáférhetővé tudod tenni vele a témát. Kinyitja az ember a könyvet, és hirtelen ott van a helyszínen. Talán van ebben egyfajta bűnös élvezet is: az emberek visszagondolnak a gyerekkori képregényolvasással töltött napjaikra, és azt gondolják, ez egy szórakoztató és kényelmes módja lehet annak, hogy valamit megtudjanak egy témáról. A képregény egy nagyon szubverzív, vonzó műfaj, de nagyon kemény, nehéz anyagokkal is találkozhatunk a lapjain
– mondja egy interjúban.
Az újságírás unalmas, a képregényből viszont nem lehet megélni
Saccónál a két műfaj (a képregény és az újságírás) szinte magától értetődően folyt össze. Gyermekkorától fogva nagy képregény-rajongó volt. Születése után családja hamar otthagyta Máltát, és Melbourne-be költöztek. Itt aztán csupa európaival találkoztak, akiket a háború közös élménye kovácsolt össze. A kis Sacco hamar megtanulta, hogy a konfliktus az élet természetes része. Mikor aztán nem sokkal később az Egyesült Államokba költöztek, elhatározta, hogy riporter lesz. Az oregoni egyetemen újságírást hallgatott, 1981-ben diplomát szerzett, és el is helyezkedett egy folyóiratnál. Csakhogy a kezdeti elhivatottság ellenére elkezdte leírhatatlanul unni a munkáját. Hamarosan úgy döntött, hogy inkább hobbijának, a képregényrajzolásnak szenteli az idejét. Abból viszont nem igazán lehetett megélni.
Előbb saját képregénymagazint alapított, aztán a Comics Journalnek dolgozott. A 90-es évek elején épp Berlinben élt, és karikaturistaként igyekezett megélni, amikor felkeltették az érdeklődését a Közel-Kelet eseményei. Saját szemével is látni akarta a történéseket, ráadásul úgy gondolta, az amerikai sajtóban nem kap elég figyelmet a téma, elhatározta hát, hogy ellátogat Jeruzsálembe, és megpróbál összehozni egy képregényt az ott tapasztaltakból. A hőn szeretett hobbiból, a pénzkeresés távoli reményéből és a korai tanulmányokból forrt össze a képregény-újságírás kósza ötlete:
Nem úgy kell elképzelni, hogy üldögéltem valahol, és kigondoltam, hogy akkor most egy új műfajban egyesítem a két szenvedélyemet: a képregényt és az újságírást. A 80-as években történetesen önéletrajzi képregényekkel foglalkoztam – ahogy akkoriban mindenki, sőt, mindenkinek az anyja is –, úgyhogy egyszerűen arra gondoltam, elmegyek a Közel-Keletre, és lerajzolom az élményeimet. Persze a tény, hogy a Közel-Keletben gondolkodtam, már ekkor rávilágított: érdekel, mi történik a világban – az agyam újságíróként működött
– meséli egy interjúban.
A jeruzsálemi utazás során aztán vonakodott bevallani újságíró kollégáinak, hogy mivel is foglalkozik pontosan. De 1993-ban elindította a Palesztina című képregénysorozatot, ami ugyan nem aratott osztatlan sikert (minden rész rosszabbul fogyott az előzőnél, az utolsó, kilencedik számból már kevesebb mint kétezer példány kelt el Amerikában), később mégis műfajteremtőnek bizonyult, és számos irodalmi elismerést bezsebelt. Nem sokkal később már regénybe rendezve jelent meg, és tulajdonképpen beindította a 2000-es évek elején egyre népszerűbbé váló képregényriport műfaját.
